Szürreális Szerelmek 2.

Ördögien gyönyörű szeme lidércfényként ontotta magából a világosságot a sarokban fekvő, megtépázott angyalra, hogy meztelen vonásait sejtelmesen körbetáncolja le-lerántva testéről a szemérmes árnyékot. Bűnös vágyaktól részegen vizslatta a földön fekvő égi tüneményt, akihez minden alkalommal eljött. Eljött, hogy megvesse és utálja. Szerette utálni, oly nagyon, hogy az utóbbi időben csak ez az energia elég volt neki, hogy fenntartsa minden pokoli hatalmát és erejét. Már maga sem számolta, hány örökkévalóság óta szívja ki az angyal reménytelen és számára érthetetlen szerelmét és odaadását. Már csak ezért is megvetette. Tudta jól, hogy a lány sokkal erősebb nála, jóval magasabb hatalmakat birtokol és mégis...olyan lángoló szerelemmel ég és veti alá magát a démon minden megalázásának, amit az ördögi hatalom sosem érthetett meg. Nem mintha, nagyon érdekelte volna...

Zsarátnok szemeit égőn a lány tengerkék, tiszta csermelyt könnyező szemébe szúrta, ahol megannyi világ kavargott szerelmesen. Félelem nem volt benne, csak féltés és vágyakozás. Vágy a démon lehetetlen szerelmére, hogy ha durván is de hozzá érjen, hogy ha megalázva is de hozzá szóljon, de leginkább vágy az örök csendességre, hogy ne szenvedjen tovább.

A démon, mint mindig, rituálisan, egy sötét költeményként magasodott az angyal előtt tíz lépésre, bíborvörös és fekete színekben örvénylett körülötte fennkölt aurája füst gyanánt, hatalmas szárnyai vészjóslón terebélyesedtek a hátán, minden kéjsóvár sóhajtása egy el nem mondott ének volt a halálról, izmos meztelen testén megfeszültek az inak. Nem mozdult. Sosem mozdult és sosem mondott semmit, végeláthatatlan időkig. Ez volt a játéka, a saját előjátéka. Amíg magát a végletekig ajzotta - mint a pattanásig feszült íjat szokás, hogy teljes lendülettel indulhasson gyilkos útjára a vessző - addig hagyta, hogy az angyallány reménytelenül vágyakozhasson utána. A két tünemény között baljósan feszült a távolság, tekintetük keresztmetszetében örvényként kelt birokra a földöntúli fény és az örök árnyék. Emberi, fizikai aktusuk is ebben a végtelenre nyújtott tekintetben fogant a saját magas rezgésszámú világukban egy újabb szemvillanásnyi örökkévalóságig. Mind a ketten csak érzések voltak, színek és illatok;

Az angyal szemérmesen és kiszolgáltatva feküdt a földön, pont úgy, ahogy a démon utoljára ott hagyta. Mélységes tekintetében groteszk és bizarr vágyakozással táncolt felé lassan, de megállíthatatlanul a közeledő lidércfény, minden lépéssel jobban kitöltve az angyali tekintet mögött feszülő tiszta világot, hogy a végén már csak a parázsló tűz és hamu maradjon. Az angyali pillák súlyosan záródtak össze, mint amikor csillagok ütköznek egymásnak szerelmesen az égen, amikor már nem bírták a démon ellenállhatatlan látványát. Szűzi, ártatlan kéjjel várta, hogy a férfi bűnt kövessen el rajta, mint amikor a gyönyörű, tiszta halált kívánja az ember, miközben könnyeken túlról figyeli szerelmét mást szeretni. Tudta, hogy a pokol fia bűnösen bámulja meztelen testét; karcsún és fennkölten íves, elhagyatott ezüst cselló a poros és szürke szoba közepén földöntúli játékra hívogatva. Aranyszőke haján perzselve szaladt végig a démon tekintete, átszánkázva a fül kanyargós vonalain, kéjes fájdalommal karcolva végig a selymes nyak tökéletes ívét. Hosszan és mélyen visszhangzó angyali sóhaj kavarta fel a feszült csendet. A tekintet paráznán kúszott végig a váll vonalán, azonnal beforró vörös heget rajzolva a testre, hogy megpihenjen a feszes melleken. Majd tovább égett a karcsú derék vonalán, végig a hosszú selymes comb külső ívén, le egészen a játékos lábujjakig. A démon elemi erővel ragadta meg az angyal bokáját, kicsit közelebb rántva a törékeny testet, érintése nyomán vadul sistergett a két világ ellentéte. Felhúzta a lány lábát fél kezével, izmai megfeszültek, majd hosszú nyelvével végignyalta a talpát fekete és ezüst szikrákat fialva, mint amikor ellenséges pengék találkoznak a levegőben. A lány felnyögött... A fekete és érdes nyelv baljósan, erőszakos-könnyeden szánkázott felfelé a belső combokon, füst és pára kavargott a levegőben, a másik bokát is bilincsként ragadta meg egy forró marok, a levegőben égett rózsa illat terjengett. A halál mélyen vágta bele a nyelvét az életbe, mocskosul játszott vele és borította perzselő lángokba, az meg gyönyörrel égett, szépen és tisztán; szerelemmel. A lány cselló testén a halál zenéjét játszották, húrok pattantak széjjel, gyalázták meg mocskos érintések. Négykézláb alázkodott a démon vonagló teste előtt – hullámzó árnyék – aranyszőke hajat húztak sötét és izmos kezek, ördögi karmok vésték végig bársonyos bőrét. Lantként nyögött fel reszketeg a zord alak béklyói között, utálattal imádta, imádva utálta, nem tudta nem kívánni. Az örök sötétség tűznyelvként hatolt mélyen a fény örök birodalmába, tiszta vizű csermelyeket apasztani el, hegy méretű fákat égetni egy pillantás alatt hamuvá, játszó gyermeki kacajokat üvölteni megszeppent némasággá. A túlvilági teremtmények aurája örvényként oltotta ki egymást, sziporkázva robbant szét körülöttük a világ, haiku fogant.

A démon még egyszer végigpillantott széttépett angyali játékán, még egyszer mélyen megvetette, majd távozni készült, mint midig, hogy a következő találkozásig is gyűlölhesse, ezzel is ajzva magát. Oly régóta nem utált semmi mást, maga sem tudta mióta gondol csak az angyalra minden végtelen percben. Megölni is csak azért nem ölte meg eddig, hogy tudja utálni és megvetni, hogy tudjon táplálkozni ebből a számára megfoghatatlanul kiapadhatatlan energiából. A halállal csak megváltaná úgy is, azt meg ilyen gyenge akaratlan teremtmények, akik még csak megvédeni sem próbálják magukat, nem érdemelnek. A démonok sosem a kegyelmükről voltak híresek.

Egy szárnycsapással tűnt el, mögötte hosszasan kavargott a por, kósza lángocskák lobbantak el még egy darabig füstölögve, mintegy mementójaként a hátrahagyott túlvilági ütközetnek. A démon gondolatok útján cikázott a világban, valójában csak várt, és mint eddig mindig, az angyalon gondolkozott; élvezettel szívta magába távoli, reménytelen, felfoghatatlan és végtelenül groteszk szerelmét, kéjesen türtőztette magát, hogy a lehető legtovább tudja hagyni szenvedni, mire újra meggyalázza.

Ismeretlen és sosem tapasztalt felismerés sújtotta le, égi tudatában szikrákra robbant egy érzés, amibe az egész világ beleremegett. Elvesztette... Az angyal abban a pillanatban meghalt, saját hatalmánál fogva kilépett az örök körforgásból, isteni esszenciáit energia formájában a világ harmóniájába szórta vissza.

A démon megremegett, tetteit örök létezése alatt először ösztönösen, minden kontroll nélkül csinálta. Hatalma ismeretlen okokból túlszárnyalta lehetőségeit, a világ keletkezése óta először egy démon az isteni szférával egyesült, egyé vált benne egy pillanatra a jó és rossz harmóniája, a világ minden rendjét irányítása alá fogta, és annyira akart valamit, mint amennyire még lény nem akart ezen a földön, se angyal se démon se ember. Azt maga sem tudta, mi az, az ösztönei és számára ismeretlen erők irányították. Egy pillanatra megszűnt létezni, ahogy az angyal szűnt meg, kilépett az idő és folytonosság dimenziójából, látta áldozata gyönyörű energiáit sodródni széjjel a világ energiái között. Aztán csak haladt és cselekedett és akart. Utazott az időben, térben és olyan helyeken és létezésben, ahol se démon, se angyal nem járhatott előtte, pillanatokra egyesült Istennel. Mögötte új világok születtek és régiek robbantak széjjel, fekete-lyukak kezdtek el életet önteni magukból.

Az angyallány előtt állt, mielőtt az véget vethetett volna sanyarú örök szenvedésének és fájdalmas szerelmének. Önkontroll nélkül ragadta meg a kezét és földöntúli hangon parancsolta megtorpanásra minden démoni erejével.

A lány értetlenül, még mindig gyötrő szerelemmel nézte.

-                  - Nem tudom miért szeretlek – suttogta mint amikor a fa koronáját járja át az őszi szél – de már végtelen ideje szenvedek tőle. Egy angyal sosem szerethet egy démont, egy démon sosem szerethet egy angyalt viszonozva. Egymást nem szerethetik sosem, mert a halál kioltja az életet, az élet kioltja a halált. Ez a világ rendje. Ezen még Isten sem tud változtatni. És egy angyal egyszer lesz szerelmes az életében, egy démon pedig sosem lehet. Az én szenvedésem örök és most megszűnök...

-                - Nem szűnsz meg! – ordította rá a démon tornádóként és másik kezével megragadta a selymes nyakat, körmei belemélyedtek az ezüstös bőrbe szikrákat és füstöt csalva elő angyali vér gyanánt. – Szenvedned kell még értem! Örökké!

Az angyal bájos mosollyal nyújtotta kijjebb a nyakát, hogy a gyilkos kéz jobban égethesse a szerelem tűzével, hogy a körmök még jobban belemélyedhessenek. Mintegy utoljára.

-                   - Ezt nem te döntöd el... –sóhajtotta. – Nincs hatalmadban megállítani, semmit nem tehetsz!

A lány egysége lassan és szépen kezdett szétrezegni az éterben, energiái felfénylettek, hatalmas szárnyairól tollpihék hullottak végtelen lassúsággal, megszűnő szerelemmel.

-                  - Neeem! – üvöltötte a démon, hogy hangja galaxisokon remegett végig, kezei még mindig tartották gyengülő kötéssel a lassan szétfoszló angyalt, akit még sosem gyűlölt ennyire gyengeségeiért.

Az ördögi teremtés térdre rogyott, vaskos szorítása megenyhült. A lány nyakát egyre kevésbé égette az alvilági tűz, a démon sötét tekintetéből egy könnycsepp lobbantotta el az örök mécsest. Az első bizarr könnycsepp ami démon szemét valaha is elhagyta.

-          - Annyira gyűlöllek! –nyögte immár megtörten, hangjából lassan szállt el az alvilági rezgés. – Annyira... Annyira szeretlek... Menj hát, ne szenvedj tovább miattam!

A démon selymes és hűvös tapintása erőszakos markolásból, érzéki és utolsó simítássá szelídült. Fémes fekete szárnyai tollá vedlettek, sötét aurája a világ összes fényével ragyogott fel, már csupán a levegőben elkavargó utolsó füst karikák emlékeztettek a hajdani tűzre. Még érezte a kezében az angyal kezét. Nem tűnt fel neki, hogy oly forrón perzseli, hogy selymes keze füstölögve gyógyul be újra és újra, baljós szikrákat szórva a világba, hiszen az érzés ismerős volt. Csupán most az ő keze égett.

-              - Ám legyen! – suttogta a lány, gyönyörű hangja lantjáték volt, aminek minden húrjával embert öltek korábban. – Maradok neked, ha ennyire szeretsz...szenvedni.

A lány megragadta az összetört férfit, fél kezével a magasba emelte, hogy a szemébe tudjon nézni. Tekintetük perzselőn találkozott, a férfi reménytelen szerelmét vad tűzcsóvák égették el. A lány élvezettel figyelte a fájdalmát, minden pillanatot kivárt, majd a sarokba dobta. Mély, füstölgő levegőt vett, mint aki már örök idők óta nem lélegzett felszabadultan. Végig simított saját testén, megmarkolta melleit, majd karcsú ujjaival a combja belső felén kezdett gyilkos játékkal felfelé lopakodni. A férfit figyelte, a férfi pedig őt.

-             - Kívánsz? – nevetett fel a lány, szemében vadul ropogott a tűz. – Szerelmes vagy egy démonba, te bolond?! Tudod, hogy egy démon sosem szerethet egy angyalt! Ezen még Isten sem változtathat! Viszont, most megtanítom neked az összes szenvedést amit nekem okoztál eddig! Szánalmas vagy, arra sem érdemes, hogy elpusztítsalak!

A démonlány kéjesen a saját ajkába harapott, majd egy szárnycsapással eltűnt. Nem foglalkozott vele és nem is igazán értette, milyen utolsó erő szülte meg és tartotta vissza a megsemmisüléstől, hiszen csak egy valamire tudott gondolni. Az angyalra. Örökkön-örökké.