Először is tegyen szert némi rituáléra! Ez nagyon fontos, hiszen a szertartás a hétköznapok mágiája; ezzel hívjuk életre az álmokat, mint amikor betűkből történetet lehelünk egy könyvbe, vagy mint amikor a világ hangjait dallamá, majd zenévé idomítjuk. Igyekezzen minél élet-tisztább szertartásokat beszerezni, mert ha jól csinálja később a lelke szerves részévé válik és ha nem ellenőrzött, ne adj Isten valami fekete piacról származó szertartást sajátít el, az súlyosan károsíthatja a jövőjét! Ne felejtse el, hogy a legjobb szertartásokért nem kell messzire mennie, akár a kertjében is megterem. Ajánlatos nap indítónak például a teázás. Talán hibiszkusz. Jól passzol fanyarkás ízvilága egy lendületes ám mégis oly kiegyensúlyozott reggelhez, élénk színei könnyen simulnak pozitív hangulatainkhoz. Ne felejtse el, hogy kitartó és folyamatos harcot folytat egész életén keresztül, ám ha minden szükséges hozzávalót a megfelelő mennyiségben használ mértékkel, akkor kellő lendülete marad, hiszen tudni fogja minden reggel, hogy tegnap is a vágyaiért élt és a mai napon is azért fog. Még egyszer kihangsúlyoznám a mértékletességet! Az álmok, az már csak aroma, de éppen ezért olyan fontos, hogy kellő óvatossággal használjuk, mert erősen koncentrált. Ugye ön sem akarja, hogy első és utolsó élete teljesen elálmosodjon! A túl sok álom elveszi az időt a cselekvéstől és önrombolóvá válhat. Az álom az egyik legfontosabb hozzávaló, kihozza élete valódi ízeit, de csak jól kiválasztott, merész álmokkal dolgozzunk, és alaposan tisztítsuk meg használat előtt, mert a friss álmok még teli lehetnek társadalmi konvekciókkal, amit alaposan le kell mosni! Remek! Máris van motivációja és remekül indult a reggele, éppen, ahogy szereti! Most szüksége van kihívásokra, különben nem fog összeállni a massza és olyan...folyós lesz. És már éli is az életét! Nagyon jól csinálja! Most belekeverjük Jézus titkos hozzávalóját a szeretetet! Ugye mennyivel könnyedebb lett az egész! Ha nem találunk Jézusi szeretetet, bárhonnan beszerezhető felebaráti is megteszi, akár plátói szerelemmel is dolgozhatunk! De ennyivel nem elégszünk meg, ha igazi ínyencek vagyunk! Megbolondítjuk egy kis szenvedéllyel és szerelemmel is! Hagy csípjen egy kicsit, jót tesz neki! Máris összefut az ember szájában a nyál! Most már nincs is más hátra, mint jó néhány évre betenni a sütőbe és készen is van! Gratulálunk, Ön boldog! Szenvedéssel, elvesztéssel és depresszióval tálaljuk! Higgyen nekem, magában olyan, mint a szivárvány színek nélkül...nem fog csúszni! A reményt ajánlom kísérőnek, azt a fajtát, ami utoljára hal meg. Higgye el jól fog esni a végén lemosni vele az egészet! Ne egyen egyszerre túl sokat, mert megfekszi a gyomrát! Aztán ihat rá megint hitet, hogy levigye a savat egy kicsit. Kellemes életet kívánunk mindenkinek!

Találtam valamit. Egy kulcsot, ami mindent nyit. Már csak a megfelelő ajtókat kutatom. Kutatom, keresem unos-untalan az emberek szemében, az őszinte szavakban, könnycseppekben, és az őszinte nevetésekben. Minden sokat sejtető ajtó mögött suttogást találok és saját farkába harapó kígyót. Nem mondanám, hogy üresség van odaát, inkább csak a valami hiánya. Ez a fajta hiány fojtogató és kiábrándító, mert lehetőségekkel terhes, mert olyan mint a végtelenség lebéklyózva egy fűszállal. Ám rájöttem már mi ez az üresség a világban, bennetek és bennem; a Kisherceg üres doboza, amiben pont olyan a bárány, ahogy csak szeretnénk. Ennyi egy apró felismerés, az én felismerésem. És lőn, szakadnak a béklyók, élettel és színekkel telik meg minden, formát ölt a plasztikus és kontúrok nélküli képzelet, valósággá anyagiasul az álom... Találtam valamit. Egy kulcsot, ami mindent nyit. Az én kulcsomat.

Mindig érezni lehet az állandóságot; a jelen körforgását, azt hogy örökké élünk, meg azt is, hogy mintha nem is lennénk. Érzed a mozdulatlanságot, amit minduntalan próbál elleplezni a nyugati ember színekkel és káosszal, hallani az örök csendet, amit zajokkal és zenével titkolunk magunktól. A keletiek a folytonos változásról beszélnek, ami valójában ugyanaz a rezdülésmentes némaság, ami az emberi öntudat határán túlról feszül neki makacs egónknak. Ez egy vákuum, a lélek feketelyuka. Az élet menekül tőle. Az élet maga a valami, az élet te vagy. A színek és a zene, a mozgás és a múlás, a végtelen történés. A menekülés a vákuumtól. Aztán rájövünk, hogy a csend nem mögöttünk van, hanem körülöttünk, és nincs hova menekülni, csak magunkba. És nincs annál fájdalmasabb az életnek, ha ott nem talál semmit.

"Ne a változástól, az állandóságtól félj!" Lao-Ce

Nem tudom szerelmes vagyok-e és azt sem tudom, hogy kibe. Nem tudom, kinek vagyok a barátja és abban sem vagyok biztos ki a barát.  Inkább fejet hajtok mindenki előtt, szerelmes vagyok mindenkibe, és utálok mindenkit. Harmóniára törekszem… Mégis sejtem, hogy ez is csak egy nagyobb érme egyik oldala.

Néha úgy félek, hogy nélkelüm is pont ugyan úgy megy tovább a világ, mint amennyire meg is tud nyugtatni.

Azt mondják, hogy az igazi szerelem mellett még csak véletlenül sem tud elsétálni az ember... Dehogy nem! Én hiszem, hogy már ezerszer elmentem az igazi szerelem mellett, talán beszéltem is vele, vagy csak összenéztünk, vagy épp nem a megfelelő helyen és időben voltunk. Azt is hiszem, hogy lehet nagyokat tévedni, és lehet magányosan meghalni, és mindenki lehet rákos. Hogy nem tehetsz jóvá minden hibát, hogy holnap kiderülhet, hogy minden gondolatod egy eredendő tévedésre épített piramis volt, vagy egy kiszámolható biokámiai reakció determinált létezésedben. Hogy az idő nem gyógyít be minden sebet, csak homályosítja a múltat. Ám ettől kevesebb értelme és szépsége lenne az életnek? Ha nem lehet a föld összes könyvét elolvasni, vagy minden pillanatát megélni akkor törekedni sem lehet, s kell rá? “Térdej le és hinni fogsz” Ennyi! Nem több, nem kevesebb. Nem ugyan olyan hatalmas és végtelen minden így is, mint eddig volt? Sose becsüld le az emberi létezés határtalanságát, és sose hidd, hogy ettől még mindenre képes vagy. "Mesék és álmok erdejébe igenis tévedjetek emberek!"

Fenil-etil-amin (PEA) C₆H₅  –  CH₂ – CH₂ – NH₂  :azt mondják ez a szerelem. Sok ősi kultúrában betegségként tekintettek rá!

„A szerelem olyan betegség, amiből a beteg sosem akar szabadulni. Biológiailag a betegség elmúlik magától, maximum négy év múlva a kialakulástól számítva. Az ember egyszer az életben lehet szerelmes. Az újabb fellángolás pedig csupán a kötödésnek vagy a szexuális vonzalomnak tudható be... E folyamatok felett semmilyen befolyásunk sincsen! A szerelem olyan betegség, ami akkor fáj nekem, amikor elmúlt neki. ”