Mindig érezni lehet az állandóságot; a jelen körforgását, azt hogy örökké élünk, meg azt is, hogy mintha nem is lennénk. Érzed a mozdulatlanságot, amit minduntalan próbál elleplezni a nyugati ember színekkel és káosszal, hallani az örök csendet, amit zajokkal és zenével titkolunk magunktól. A keletiek a folytonos változásról beszélnek, ami valójában ugyanaz a rezdülésmentes némaság, ami az emberi öntudat határán túlról feszül neki makacs egónknak. Ez egy vákuum, a lélek feketelyuka. Az élet menekül tőle. Az élet maga a valami, az élet te vagy. A színek és a zene, a mozgás és a múlás, a végtelen történés. A menekülés a vákuumtól. Aztán rájövünk, hogy a csend nem mögöttünk van, hanem körülöttünk, és nincs hova menekülni, csak magunkba. És nincs annál fájdalmasabb az életnek, ha ott nem talál semmit.
"Ne a változástól, az állandóságtól félj!" Lao-Ce