Ahogy gondolataim és érzéseim, én is úgy csapódok ki egy felhők közt vergődő porszemre.  Leheletnyi párából gyűlök össze, mígnem kiteljesedvén, engedve a természet erőinek zuhanni kezdek. A zuhanás az élet, az esőcsepp vagyok én, vergődve, neki-neki ütközve a többi ezernyi cseppnek. Néha boldogan folyok egybe egy-két másikkal és osztom meg saját állagom, néha kerülöm őket, vagy kerülnek engem. Teljesen új helyekre kavar a szél... Elmélázok pillanatokra a tájon, a napfényen, ahogy keresztül döfi testemet szivárványt fialva a túloldalt. Én lennék a szivárvány is? Olyan mozdulatlannak tetszik minden innen fentről, mégis sejtem, hogy irtózatos sebességgel haladhatok valami beteljesedés, egy ismeretlen cél felé. Azt sem tudom már ki és mi vagyok, mennyi maradt meg belőlem és mennyi keveredett össze végleg mások vízével, mennyit hagytam magamból mindenfele. Aztán egy pillanatra megértem! Azonosulok a többi vízszemmel, érzem az esőt, én magam vagyok a tomboló vihar, az összes csepp, minden óceán, hogy aztán villámcsapásra semmivé legyek szétporladva egy tárt karokkal mozdulatlan álló és mosolyogva felfelé bámuló kislány orrán.

Nagyon szép a kastélypark és egy nagy tó is van mellettünk... Valahol ott kóborol – ó mennyit kerestem, de mennyit - bár még csak lopva megyek arrafelé, amikor esteledik; hogy meglessem. Nem merem megszólítani. Leszidna úgyis. Először még kicsit egybekapom magam! Ő vajon vár Rám? Legalább szép ruhát veszek fel, alkalomhoz illőt. A gyermeki ártatlanság őszinte leplét. Minduntalan elkap a vágy, hogy ne csináljam, csak meneküljek a nőkhöz, kalandokhoz, a tudatlan boldog pörgésbe, a szimbólumok világába. Ahol a kisebbség a normális. De hát nem ezért vagyok itt. Nem ezért vártam magamra oly sokat a víztükör mélyén. Ezúttal nem az arcomat fogom látni...

Találtam valamit. Egy kulcsot, ami mindent nyit. Már csak a megfelelő ajtókat kutatom. Kutatom, keresem unos-untalan az emberek szemében, az őszinte szavakban, könnycseppekben, és az őszinte nevetésekben. Minden sokat sejtető ajtó mögött suttogást találok és saját farkába harapó kígyót. Nem mondanám, hogy üresség van odaát, inkább csak a valami hiánya. Ez a fajta hiány fojtogató és kiábrándító, mert lehetőségekkel terhes, mert olyan mint a végtelenség lebéklyózva egy fűszállal. Ám rájöttem már mi ez az üresség a világban, bennetek és bennem; a Kisherceg üres doboza, amiben pont olyan a bárány, ahogy csak szeretnénk. Ennyi egy apró felismerés, az én felismerésem. És lőn, szakadnak a béklyók, élettel és színekkel telik meg minden, formát ölt a plasztikus és kontúrok nélküli képzelet, valósággá anyagiasul az álom... Találtam valamit. Egy kulcsot, ami mindent nyit. Az én kulcsomat.

Egy unalmassá játszott kincset szorongatok a markomban... Nincsenek többé kontúrok, sem idő, sem tér. Csupán az érzelmek szabnak némi határt jelenlét és nem jelenlét, történés és statikusság között. Kiigazodok káoszomban, reteszekbe dobálok mindent, ilyen címkék alatt: jelen, múlt, fájdalom, öröm... Lelkem felveri a port, zsálya illat terjeng, lila plasztikussággal kavarog az üresség a levegőben. Hova lettek az ideák? Tollat ragadok, és életem szétágazó, őrült szálait fonallá, majd kötéllé írom, hogy tovább mászhassak rajta, hogy elbírja a jövőm. Felhizlalt a semmi, egyszerű-boldoggá tett, infantilis bölccsé. Erről szól ez az üresség érzés bennem, erről szólnak néma pillantásaim, és erről szól bamba arcom, ahogy mered maga elé. Majd amikor a kötéllel megleszek, és újra belesétálok a tornádóba elkapni egy-egy felém süvítő tetszetős játékot, akkor majd nem gondolkozok újra, akkor majd felelevenednek reflexeim, élet ül az arcomra és kiabálva kérdezem ki mit gyűjtött eddig, mivel játszott ezelőtt, hogy később újra bámulhassak bambán magam elé, unottan szorongatva egy kincset. Csak ne szeretnék úgy játszani... Játszani az élettel, játszani, hogy nem játszok, játszani veled. Ennyit erről a pszichedelikus, szürke és hideg reggelről, amikor csak szimbólumokat dobál felém az élet, de semminek nem ismerem a valódi nevét...

Sex:

Felbontják egymás tekintetét, mintha kedves ajándékot sejtenének! Színek és árnyak játéka örvénylik, reszkető vágyak szegfűszeg illatú felhőként homályosítanak el mindent, ami a közvetlen közelen túlesik. Már csak az kell, ami elérhet és amit elérsz. Végigsimít a hűvös. Megváltásként emeltetsz el a földről soha ilyen őszintén és nyíltan ki nem sóhajtott vágyaid szelével. A tüdődből áramló éltető oxigén negédesen rezdül fel torkodban és olyan tisztán mondasz ki trágár vágyakat, mint máskor azt, hogy szeretlek… Kristályként törik szét a földön minden szavad, te is fénnyé és vágyakká porladsz velük. Mélyen feltölt valami forró, ritmusosan lüktetsz, áramolsz, mint a véred. Szerelem? Jól eső fájdalom szúr beléd egy pillanatra, már a fájdalom is édes. Biztos karokkal tartanak, húznak, szorítanak mint a felülkerekedő ösztönök, nyersen táncoltok a tűz körül, a tűzben, a tűzzel. Már csak akkor jó, ha éget. A durvaság ringat selymesen, magatehetetlenül adod át magad a világot egybetartó harmóniának. Majd felszakad belőled a teljesség, maga a pajzán leszel, s mi máskor elundorít, most legédesebb kéjként tör fel belőled… Festménnyé dermed a pillanat. Haiku fogan.