Csináld szenvedéllyel, vagy ne csináld egyáltalán!
2015.01.13. 02:20
Egy unalmassá játszott kincset szorongatok a markomban... Nincsenek többé kontúrok, sem idő, sem tér. Csupán az érzelmek szabnak némi határt jelenlét és nem jelenlét, történés és statikusság között. Kiigazodok káoszomban, reteszekbe dobálok mindent, ilyen címkék alatt: jelen, múlt, fájdalom, öröm... Lelkem felveri a port, zsálya illat terjeng, lila plasztikussággal kavarog az üresség a levegőben. Hova lettek az ideák? Tollat ragadok, és életem szétágazó, őrült szálait fonallá, majd kötéllé írom, hogy tovább mászhassak rajta, hogy elbírja a jövőm. Felhizlalt a semmi, egyszerű-boldoggá tett, infantilis bölccsé. Erről szól ez az üresség érzés bennem, erről szólnak néma pillantásaim, és erről szól bamba arcom, ahogy mered maga elé. Majd amikor a kötéllel megleszek, és újra belesétálok a tornádóba elkapni egy-egy felém süvítő tetszetős játékot, akkor majd nem gondolkozok újra, akkor majd felelevenednek reflexeim, élet ül az arcomra és kiabálva kérdezem ki mit gyűjtött eddig, mivel játszott ezelőtt, hogy később újra bámulhassak bambán magam elé, unottan szorongatva egy kincset. Csak ne szeretnék úgy játszani... Játszani az élettel, játszani, hogy nem játszok, játszani veled. Ennyit erről a pszichedelikus, szürke és hideg reggelről, amikor csak szimbólumokat dobál felém az élet, de semminek nem ismerem a valódi nevét...
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.