Szinte mindent megteszek, hogy ne írjak... Hogy ne tegyek semmit. Illetve a semmi az, ami lusta vadsággal próbál minden óvatlan pillanatban bekebelezni. Sosem létezett rutinnal foglalom le magam, vagy csak hátradőlök a székben, várakozva, hogy elteljen kevéske szabadidőm ami erősebben dübörög lelkemben mint minden más napi tevékenységem. Persze, hogy így teszek, hiszen nem is szabad idő ez; nyomasztó felelősség. Akkor van a legtöbb dolgom, amikor nem béklyóz le a napi kötelesség, az olyan dolgok, amiket jókedvem ellenére cselekszem erőnek erejével, tudván, hogy a felszabadult boldogság íze, csak később érlelődik meg a számban adott mozdulataim nyomán. A legnagyobb felelősség akkor terhel, amikor bármit tehetek, hogy kreativitásommal lekössem magam, hogy kedvemre formáljam a világot, hisz tudom lépésről lépésre és napról napra kell. A jövő nem jön, építed. Ez az az idő, amikor rám nehezedik a lehetőség súlyos lassúsággal mint az örökkévalóság, hogy úgy alakítsam az életem, gondolataimat ahogy mindig is akartam. Hogy írjak leginkább... Félek az írástól mostanában. Félek a fehér papírtól, félek a gondolataimtól, de leginkább attól félek, hogy a kusza sorok, betűk és érzelmek halmaza körbezárnak egy olyan hiányt a lapon, ami sosem derült volna ki, ha nem határolom körbe eltévedt szavaimmal. Olyan ez, mint az űrben tátongó fekete lyuk, amit csak akkor vesz észre az ember, ha már elkezdte beszippantani. Aztán már nem figyeli tovább a végtelen csillagos eget, csak az éktelen vákuumot mustrálja riadtan, ami körül a világ csupán egy elmosódott vékony karima... 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.