Az Ünneplés:

Ünnepelni… Ünnepelni az életet, a harmóniát, a szavakat, amikkel ünnepelünk. Dísszé avanzsáljuk az életet, kisestélyibe húzzuk a lelkünket. Csak a kisestélyit kaland összekoszolni, abban élmény fetrengeni a sárban. Ma értékes dolgokat veszítünk el, a fontosra nem fogunk odafigyelni. Véd minket egy felettes paktum a világgal, lásd, most mindent lehet! Egy pillanatig minden végtelen, koccintasz a halhatatlanságodra. Megóv a bór sok ezer éves kultúrája. Megköszönöd a barátaidnak hogy részesei az életednek, a szerelemnek, hogy fekete rózsaként virágzik kietlen szíved parlagján. Megköszönöd a szenvedésnek, hogy küzdve érhetted el, amid van, hogy tényleg a tiédnek mondhatod. Most elengeded, ki menni akar, és megöleled azt, aki az ajtód előtt vacog. A távolban cseppek hullnak a földre echóként emlékeztetve a folytonosságra. Minden ünneplő szabad, könnyű és játékos, mohó bórvirágokat locsol végtelenül, s hányni is olyan önfeledt megtisztulással tud. Majd mikor megcsengetik a harangot, visszazuhan a pokolba és épp annyival lesz több, amennyivel kevesebb lett. Élet! Ezek a boldogok játszanak a legdurvábban a késsel… Mert szabadok!

Van itt Berlinben egy kiállítás egybekötve egy szórakozóhellyel, kávézóval, stb... Kicsi hippi-garden. Mindig körbenézem a művészek aktuális dolgait mielőtt leülök meginni egy sört, vagy egy kávét. „Ne nézz a hegesztőpisztoly fényébe!” Könnyű-élet zene szól, kosz van és művész rend -ami körülvesz azt használod is- patkányok és virágok. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy milyen szívesen élnék köztük és velük. Egy ideig... Naponta pár órát alkotunk valamit, esténként iszogatunk, reggelente kávézunk, időnként szívogatunk. Sosem lenne sok pénzünk és sosem lenne kevés. Pörkölnénk a kávét, sütnénk a virslit, feküdnénk a napon. Az első művemet öltönyben, zakóban csinálnám korán reggel és alkonyatban, zene és füst mellett. Kalapálnék, hegesztenék, festenék, fetrengenék a földön, a zenére mozogna a kezem. Miután befejeztem nem túl jelentős de nem is jelentéktelen művemet, koszosan, festékesen és büdösen, a szakadt zakómban és gyűrött nyakkendőmmel beülnék mellé egy vitrinbe sörözni pár órára.

Nézem az utcán suhanó könyveket. Néha kiszaladnék egy kettőhöz hogy belelapozzak...

„Tetszik a borítód Baby! Fellapozhatlak? Írnék beléd pár fejezetet a tollammal!” - mondta a költő a lánynak, aki nem értette és sietősen távozott. „Pedig a srácok azt mondták csak vagányabbnak kell lennem a lányokkal!” - csóválta a fejét a költő.