A Szabadság

Lehangolóan sok szépség van a világban... Néha úgy érzem, hogy bezárnak a lehetőségek; ezernyi ajtó méreget közrefogva cinkos mosollyal, míg lelkemben minden tétlen méla perccel egyre súlyosabb lesz a választás terhe. Mégis, hogyan válasszon az ember egy valamit? Mégis hogyan szeressek egy lányt, egy illatot, egy könyvet? Hogyan éljek egy életet, amikor tudom, mennyi van? S egy újabb lusta másodperc koppant súlyosan a földön, echóként harangozva a semmit. Megint nehezebb lettem egy üres pillanattal... Megint erősebb lett a keserű vágyakozás; bármit megkaphatsz, de sosem lehet minden a tiéd! Az ajtók fenyegetően közelebb húzódtak észrevétlen lassúsággal, mintha csak Isten kopintott volna egyet az órájára. Íme a nyugati ember szabadsága, aki kilóra adja-veszi az álmokat, aki mindent újracserél, magányos a tömegben, folyton kapcsolatot keres de sosem építi, aki nem kötődik senkihez és semmihez túl sokáig, s már magát is csak mások szemével látja. Iszom egy pohárka bort... Szaladni lenne kedvem! Világokon keresztül, át az ajtókon, át a falon és rajtad is. Szelet kavarni benned, csak hogy lássam, hogyan reagálsz. Lerészegít az ajtók bódító sokasága, a mögöttük rejlő számos lehetőség; önfeledten koccintunk a végtelen pillanatokra. Kopp! Egy újabb másodperc töri szilánkokra a harmóniát s az ajtók baljósan közelebb húzódnak. Már eltudom olvasni a címkéjüket; gazdagság, szerelem, kihívás, kaland, karrier... Hm... Hol van a boldogság? Jah, tényleg, az nincsen. Az csak egy állapot... Az mindegyikben ott rejtőzik...te viszed magaddal. De hogyan legyek boldog, ha sosem tudom meg, hogy melyik a legjobb választás? Ha mindig van egy másik lehetőség? Iszom egy pohárka bort. Van időm. Jobb az ilyesmit átgondolni. Az éjszakába menekülök, édes melankóliát keresek. Hiszen szabad vagyok, hiszen bármit megtehetek. Átjár az illúziója minden percben. Ambient zenére táncolok és élvezem az időtlenséget. Flörtölök a magánnyal, az egy-éjszakát meghívom egy italra, aki szeretni akar az elől meg eltűnök a tömegben. Engem csak ne nyomasszon senki kimondatlan elvárásokkal, amit általa támasztok magamnak; majd én megtalálom az igazit, akit kellőképpen nem érdeklek! Rákacsintok a végzetre, de aztán úgyis a fájdalommal megyek haza, mert tudom, hogy ő nem vár semmit tőlem, elfogad és legalább az enyém. Legalább nem kell félnem, hogy elveszítem... Az óra sajgón kopogott a másnaposságba, az ajtók kínzó gyötrelemmel borultak felém, mintha csak kérdőre vonnának; nem kell egy élet? Nem akarsz egyvalakit szeretni, ha egyszer az egész világot megtalálod benne? Nem akarsz tényleg végre VALAKI lenni, s nem pedig BÁRKI? De ki hallott már olyat, hogy egy ember másnaposan hoz ilyen komoly döntéseket, kérem! Úgy is van még időm, úgyis bármit megtehetek. Pillanataim vannak, mint eddig. Az egész életem apró mozzanatok egymásra rakódása, mozaikok, ahol nem a kép, hanem minden egyes mozaik darab, minden életszilánk maga a létezés elejétől a végéig. Utazni van kedvem! Világok között. Veled...benned. Egyé akarok válni az újjal, az izgalommal, magammal és a világgal. Megtehetem... Bármit megtehetek! Iszok egy pohárka bort... Életekbe megyek nyaralni; érzések húrjain játszom a szerelem végzetes melódiáit, szörfözök mások álmain. Milyen szép kis takaros apartman ez a Te lelked! Nagyon tetszik! De teszek ki egy pár képet a falra, ha nem bánod... Mielőtt elmegyek. Bocsi! Kopp! S már moccanni sem tudok. Az ajtók mintha csak egybefolytak volna úgy öleltek körül. Pedig milyen szép életem van. Nincsen életem. Talán inkább milyen szép életem nincs. Végigpörgettem magamban végtelen lehetőségeimet. Valamit választani kell! Muszáj! Én ÉN vagyok! De ki az ÉN? Akarok egyáltalán bármit is igazán? Igen... A szabadságot! Nem akarom, hogy választani kelljen! Nem akarom a semmit és nem akarom a mindent! „Kihúztam magam, és elindultam, hogy szembenézzek a sorsommal - miközben a végzetem rendíthetetlenül jött mellettem.” S ittam még egy pohárka bort. Mert megtehettem. Mert ezt választottam. A legjobb pohár bor volt, amit valaha is ittam az életemben. „S mégis, néha úgy érzem - egy meleg kis test az ember mellett: ez minden, amit az ember kaphat... Ez az állandóság illúziója: - s az illúzió talán mégiscsak minden!” Az ajtók egyszerre tárultak ki, azzal a lendülettel, ahogy el is nyeltek. Nem én mentem át rajtuk, ők mentek át rajtam. Tavasz volt, pézsma illat. Az életemre ébredtem fel nyugodtan. A hétköznapok boldogságára, az egyszerűség letisztult tökéletességére, amin minden apró kiegészítés túl sok és nincs már mit elvenni belőle. Nem voltak órák sehol, az idő pillanatnyi örökkévalóságba sűrűsödött. Éreztem, hogy soha töbet nem kell választanom! Elfogadok és megértek. Azon fogok dolgozni, hogy az legyen jó ami van. Nem kell több, nem kell más, hiszen minden ugyan az csak másképpen. Ezentúl megjavítom, ami elromlott és nem dobok ki semmit. És minden volt... Mellettem ott feküdt a fájdalom, a boldogság, a magány, akinek nem kellek, az aki szeret, a végzet, az egy-éjszaka és az örökkévalóság. Rám mosolygott;

• Hát választottál?

• Igen...

• És most mit csinálunk?

• Bármit... Bármit, amit csak szeretnénk!

Először is tegyen szert némi rituáléra! Ez nagyon fontos, hiszen a szertartás a hétköznapok mágiája; ezzel hívjuk életre az álmokat, mint amikor betűkből történetet lehelünk egy könyvbe, vagy mint amikor a világ hangjait dallamá, majd zenévé idomítjuk. Igyekezzen minél élet-tisztább szertartásokat beszerezni, mert ha jól csinálja később a lelke szerves részévé válik és ha nem ellenőrzött, ne adj Isten valami fekete piacról származó szertartást sajátít el, az súlyosan károsíthatja a jövőjét! Ne felejtse el, hogy a legjobb szertartásokért nem kell messzire mennie, akár a kertjében is megterem. Ajánlatos nap indítónak például a teázás. Talán hibiszkusz. Jól passzol fanyarkás ízvilága egy lendületes ám mégis oly kiegyensúlyozott reggelhez, élénk színei könnyen simulnak pozitív hangulatainkhoz. Ne felejtse el, hogy kitartó és folyamatos harcot folytat egész életén keresztül, ám ha minden szükséges hozzávalót a megfelelő mennyiségben használ mértékkel, akkor kellő lendülete marad, hiszen tudni fogja minden reggel, hogy tegnap is a vágyaiért élt és a mai napon is azért fog. Még egyszer kihangsúlyoznám a mértékletességet! Az álmok, az már csak aroma, de éppen ezért olyan fontos, hogy kellő óvatossággal használjuk, mert erősen koncentrált. Ugye ön sem akarja, hogy első és utolsó élete teljesen elálmosodjon! A túl sok álom elveszi az időt a cselekvéstől és önrombolóvá válhat. Az álom az egyik legfontosabb hozzávaló, kihozza élete valódi ízeit, de csak jól kiválasztott, merész álmokkal dolgozzunk, és alaposan tisztítsuk meg használat előtt, mert a friss álmok még teli lehetnek társadalmi konvekciókkal, amit alaposan le kell mosni! Remek! Máris van motivációja és remekül indult a reggele, éppen, ahogy szereti! Most szüksége van kihívásokra, különben nem fog összeállni a massza és olyan...folyós lesz. És már éli is az életét! Nagyon jól csinálja! Most belekeverjük Jézus titkos hozzávalóját a szeretetet! Ugye mennyivel könnyedebb lett az egész! Ha nem találunk Jézusi szeretetet, bárhonnan beszerezhető felebaráti is megteszi, akár plátói szerelemmel is dolgozhatunk! De ennyivel nem elégszünk meg, ha igazi ínyencek vagyunk! Megbolondítjuk egy kis szenvedéllyel és szerelemmel is! Hagy csípjen egy kicsit, jót tesz neki! Máris összefut az ember szájában a nyál! Most már nincs is más hátra, mint jó néhány évre betenni a sütőbe és készen is van! Gratulálunk, Ön boldog! Szenvedéssel, elvesztéssel és depresszióval tálaljuk! Higgyen nekem, magában olyan, mint a szivárvány színek nélkül...nem fog csúszni! A reményt ajánlom kísérőnek, azt a fajtát, ami utoljára hal meg. Higgye el jól fog esni a végén lemosni vele az egészet! Ne egyen egyszerre túl sokat, mert megfekszi a gyomrát! Aztán ihat rá megint hitet, hogy levigye a savat egy kicsit. Kellemes életet kívánunk mindenkinek!

Ahogy gondolataim és érzéseim, én is úgy csapódok ki egy felhők közt vergődő porszemre.  Leheletnyi párából gyűlök össze, mígnem kiteljesedvén, engedve a természet erőinek zuhanni kezdek. A zuhanás az élet, az esőcsepp vagyok én, vergődve, neki-neki ütközve a többi ezernyi cseppnek. Néha boldogan folyok egybe egy-két másikkal és osztom meg saját állagom, néha kerülöm őket, vagy kerülnek engem. Teljesen új helyekre kavar a szél... Elmélázok pillanatokra a tájon, a napfényen, ahogy keresztül döfi testemet szivárványt fialva a túloldalt. Én lennék a szivárvány is? Olyan mozdulatlannak tetszik minden innen fentről, mégis sejtem, hogy irtózatos sebességgel haladhatok valami beteljesedés, egy ismeretlen cél felé. Azt sem tudom már ki és mi vagyok, mennyi maradt meg belőlem és mennyi keveredett össze végleg mások vízével, mennyit hagytam magamból mindenfele. Aztán egy pillanatra megértem! Azonosulok a többi vízszemmel, érzem az esőt, én magam vagyok a tomboló vihar, az összes csepp, minden óceán, hogy aztán villámcsapásra semmivé legyek szétporladva egy tárt karokkal mozdulatlan álló és mosolyogva felfelé bámuló kislány orrán.

Nagyon szép a kastélypark és egy nagy tó is van mellettünk... Valahol ott kóborol – ó mennyit kerestem, de mennyit - bár még csak lopva megyek arrafelé, amikor esteledik; hogy meglessem. Nem merem megszólítani. Leszidna úgyis. Először még kicsit egybekapom magam! Ő vajon vár Rám? Legalább szép ruhát veszek fel, alkalomhoz illőt. A gyermeki ártatlanság őszinte leplét. Minduntalan elkap a vágy, hogy ne csináljam, csak meneküljek a nőkhöz, kalandokhoz, a tudatlan boldog pörgésbe, a szimbólumok világába. Ahol a kisebbség a normális. De hát nem ezért vagyok itt. Nem ezért vártam magamra oly sokat a víztükör mélyén. Ezúttal nem az arcomat fogom látni...

Találtam valamit. Egy kulcsot, ami mindent nyit. Már csak a megfelelő ajtókat kutatom. Kutatom, keresem unos-untalan az emberek szemében, az őszinte szavakban, könnycseppekben, és az őszinte nevetésekben. Minden sokat sejtető ajtó mögött suttogást találok és saját farkába harapó kígyót. Nem mondanám, hogy üresség van odaát, inkább csak a valami hiánya. Ez a fajta hiány fojtogató és kiábrándító, mert lehetőségekkel terhes, mert olyan mint a végtelenség lebéklyózva egy fűszállal. Ám rájöttem már mi ez az üresség a világban, bennetek és bennem; a Kisherceg üres doboza, amiben pont olyan a bárány, ahogy csak szeretnénk. Ennyi egy apró felismerés, az én felismerésem. És lőn, szakadnak a béklyók, élettel és színekkel telik meg minden, formát ölt a plasztikus és kontúrok nélküli képzelet, valósággá anyagiasul az álom... Találtam valamit. Egy kulcsot, ami mindent nyit. Az én kulcsomat.