Az Elmúlás Illata
Az eső élénk kopogása hallatszott be a kicsiny szobába. A vízcseppek szakadatlan ütötték a tetőt, nekicsapódtak a gyenge ablakoknak, szürkés falaknak, mindennek. Az egész ház finoman remegett. Késő este volt, ezért a monoton zaj ijesztően hatott. A tompa morajlás átjárta a sötétbe burkolt szoba minden szegletét, sőt még a biztonságérzetet keltő dunyha alá is bekúszott.
A dunyha alatt Peti morfondírozott magában. Élénk színű szemei tágra nyílva fürkészték a feketeséget. Az izgalom késztette arra, hogy felnyissa pilláit, egyébként semmit sem látott. És nem csak a sötét miatt.
Peti vak volt. Már így született. Az orvosok sem tudták megmondani miért nem lát tökéletesnek tűnő, rikítókék szemeivel, de így volt. Persze Peti édesanyja hónapokig járta a kórházakat, mindenkitől magyarázatot követelt, és számtalan tesztet elvégeztetett. Aztán három év után megrokkant. Belefáradt a mellébeszélésekbe, a pénzhiányba a napi stresszbe. Reszketve hunyta le a szemeit minden éjjel és reszketve riadt fel minden reggel. A tehetetlenség érzete, hogy nem tud teljes értékű életet nyújtani fiának felemésztette. Szemei beestek, éjszakái álmatlanul teltek és egyfolytában úgy érezte, mintha tíz tonnás súly nyomná a mellkasát. Még a levegőt is zilálva vette.