Az Ünneplés:

Ünnepelni… Ünnepelni az életet, a harmóniát, a szavakat, amikkel ünnepelünk. Dísszé avanzsáljuk az életet, kisestélyibe húzzuk a lelkünket. Csak a kisestélyit kaland összekoszolni, abban élmény fetrengeni a sárban. Ma értékes dolgokat veszítünk el, a fontosra nem fogunk odafigyelni. Véd minket egy felettes paktum a világgal, lásd, most mindent lehet! Egy pillanatig minden végtelen, koccintasz a halhatatlanságodra. Megóv a bór sok ezer éves kultúrája. Megköszönöd a barátaidnak hogy részesei az életednek, a szerelemnek, hogy fekete rózsaként virágzik kietlen szíved parlagján. Megköszönöd a szenvedésnek, hogy küzdve érhetted el, amid van, hogy tényleg a tiédnek mondhatod. Most elengeded, ki menni akar, és megöleled azt, aki az ajtód előtt vacog. A távolban cseppek hullnak a földre echóként emlékeztetve a folytonosságra. Minden ünneplő szabad, könnyű és játékos, mohó bórvirágokat locsol végtelenül, s hányni is olyan önfeledt megtisztulással tud. Majd mikor megcsengetik a harangot, visszazuhan a pokolba és épp annyival lesz több, amennyivel kevesebb lett. Élet! Ezek a boldogok játszanak a legdurvábban a késsel… Mert szabadok!

Van itt Berlinben egy kiállítás egybekötve egy szórakozóhellyel, kávézóval, stb... Kicsi hippi-garden. Mindig körbenézem a művészek aktuális dolgait mielőtt leülök meginni egy sört, vagy egy kávét. „Ne nézz a hegesztőpisztoly fényébe!” Könnyű-élet zene szól, kosz van és művész rend -ami körülvesz azt használod is- patkányok és virágok. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy milyen szívesen élnék köztük és velük. Egy ideig... Naponta pár órát alkotunk valamit, esténként iszogatunk, reggelente kávézunk, időnként szívogatunk. Sosem lenne sok pénzünk és sosem lenne kevés. Pörkölnénk a kávét, sütnénk a virslit, feküdnénk a napon. Az első művemet öltönyben, zakóban csinálnám korán reggel és alkonyatban, zene és füst mellett. Kalapálnék, hegesztenék, festenék, fetrengenék a földön, a zenére mozogna a kezem. Miután befejeztem nem túl jelentős de nem is jelentéktelen művemet, koszosan, festékesen és büdösen, a szakadt zakómban és gyűrött nyakkendőmmel beülnék mellé egy vitrinbe sörözni pár órára.

Nézem az utcán suhanó könyveket. Néha kiszaladnék egy kettőhöz hogy belelapozzak...

„Tetszik a borítód Baby! Fellapozhatlak? Írnék beléd pár fejezetet a tollammal!” - mondta a költő a lánynak, aki nem értette és sietősen távozott. „Pedig a srácok azt mondták csak vagányabbnak kell lennem a lányokkal!” - csóválta a fejét a költő.

Tánc:

Először a ritmus jön meg, mint valami kérdések nélküli válasz mindenre, mint egy ősi megnyugtató igazság. Az örök ritmus. A belső és a külső találkozása, ahogy a fizikai tested megindul a lélek után. Az örök ritmus. Életet mozdulsz a semmibe és a színek egyből felkavarodnak. Az örök ritmus. Tekintetből indul el az első érintés, majd ösztönből és tűzből az első közös mozdulat. Az örök ritmus. Aztán pörögsz és pörgetsz, minden pontos, mint az óramű, mint a ráhangolt szívdobogás. Az örök ritmus. Szerelem ez, persze, illatos foltpacák, amivé a környezeted folyik, folyjon csak, s hirtelen rájössz, meg sem mozdultál; most szakadtál ki a folytonos hétköznapi kapálódzásból, s vagy olyan tiszta, mozdulatlan és nyugodt, mint a körülötted kulmináló világ. Az örök ritmus.

Borozgatunk, borozgatunk? Hát nem isszuk a bort? Eszegetünk, eszegetünk? Hát nincs időnk élvezni az ízeket? Szeretgetünk, szeretgetünk? Ezt is meg azt is? Éldegélünk, éldegélünk?

Ez amolyan lábjegyzet lett a vershez - és egyúttal a színházzal előadott Don Quijote darabunkhoz. Nem mintha azt akartam volna írni, de íme egy újabb példája, hogy az írott mű foggal és körömmel igyekszik elszakadni az írótól, mint a kép a festőtől, és a valóság az ideától, amiből született. "Minden jó midőn kilép alkotója kezéből", de önnáló identitásra törekedvén élni kezd, és igyekszik a túlsó parta, alkotni valami újat! Többé már nincs hatalmunk felette. És ha már itt tartunk nem 'tom te hogy vagy vele, de én úgy érzem mintha Istentől is egyre jobban távolodnék...

Költök én még Oroszlánokat? Nagy betűset, olyan Ady Endrésen? Költesz még szép reményt, múltat és ideá(l)t? Hisz a valóság óceánjába torkollik minden gondolatszikrád Csalfa csermelye... Ezt sose feledd kérlek! Igaz, „nincs szavam, nincs hatalmam” de „van dalom, szerelmem van”. Na meg azok az Oroszlánok.

Nem akartam én tulajdonképpen semmit az élettől. Egyikünk sem akar szerintem úgy igazán, és meghalni is csak úgy...kipilledünk a világból elunván mint egy játékot. Hatost dobni szeretek, meg Csalni. Mondjuk mosolyt az arcodra. Szeretem az életet magyarázni, érezni, szagolni, ízlelni. A szenvedélyt szeretem és az Oroszlánokat persze. S most van egy hadseregem!

Nem mintha nagyon akartam volna bármit is. Ahogy Béla (a Hamvas -féle) is mondta; nem éltem drogokkal, hát szenvedélyesen kellett élnem... Hazudott az öreg, vagy tévedett. Először is többször adózott a bór tiszteletének, mint ahányszor templomba járt, másrészt az élet olyan drog, ami vagy a szenvedélyed vagy a kereszted. Ő igazán ismerhette azokat az Oroszlánokat! Valamiből már módosult ez a tudatállapot is... Talán annak is örülnöd kéne, ha Csalódhatsz!

Bár én nem akartam semmit az élettől úgy tulajdonképpen. Mondhatnám, hogy csak rózsát szedni jöttem ide. A tövisek közé. Nem mindegy miért hullik a vérünk, nem igaz? És persze miért is tagadnám, azok az Oroszlánok azért kellettek! Nem is azért, hogy megvédjenek; szerettem őket költeni... BeleCsalni a világba.

És mi a tanulság? „Képtelenek vagyunk elengedni ölelésünkből az általunk felépített illuzórikus világot.” (Czene Z.) „Hisszük hogy a játék segít túllátni a szűk életen.” Bár én nem is akartam igazán semmit, tényleg... Mégis megCsalatva érzem magam. Olyan mintha már az Oroszlánok költenének engem...

...s többé már nincs hatalmam felettük! Kérlek, engedjetek vissza a teljességbe, drága Alkotók!