1484707_588056337991070_8525279889161544245_n.jpg

Nosztalgikus, ám élettől-vidám súlyokkal nehezíti lelkem a haiku-pillanat: Érezem felnőttségem és teljességem, ahogy rusztikusan fújom a füstöt, fekete-fehérré válok a megsárgult szélű életpapíromon, és idézem a múltat. A kávéban megpillantom magam. Az üvegen túl, a Berlini utcán tinédzserek sodródnak vidáman, mint az ősz elveszett, színes falevelei. Eszembe jut milyen szívesen lennék tizenéves; tiszta és zabolázatlan, amikor a halál és a szerelem is csak játék, minden bukás egy lehetőség, és mert nem tudod ki vagy, bármi lehetsz. Emlékszem... Emlékszem, ahogy sétáltam hazafelé, és néztem egy-egy mélázgató, olvasó, embert, ahogy megkapó jelenével a kávéházban üldögél nyugalomban, felnőtten, míg körülötte pezseg a világ. Huszonéves akartam lenni, tudni, hogy ki vagyok, hogy végre ne legyen minden csak játék; egy világváros közepén üldögélni egy kávézóban, és nézni az utcán caplató kölyköket. Hosszan fújom ki a füstöt. Ideje lenne csinálni valamit! Még egyet kavarok a kávén...

 

4512.jpg

Borostás, kicsit nyúzott, kócos, mogorva de szolid. Érzelmi háborúkat nyert és vesztett költő, a tegnap esti lány nevét elfelejtő hétköznapi férfi. Felemás zoknim és szemem sunyi pillantása árulkodik a bennem hordozott bohócról, aki úgy dobná félre bármikor komformista inkognitóját, mint a kabátját részegen, hogy az utcán összekapart falevelekbe vesse magát.

 

 

 

süti beállítások módosítása