1484707_588056337991070_8525279889161544245_n.jpg

Nosztalgikus, ám élettől-vidám súlyokkal nehezíti lelkem a haiku-pillanat: Érezem felnőttségem és teljességem, ahogy rusztikusan fújom a füstöt, fekete-fehérré válok a megsárgult szélű életpapíromon, és idézem a múltat. A kávéban megpillantom magam. Az üvegen túl, a Berlini utcán tinédzserek sodródnak vidáman, mint az ősz elveszett, színes falevelei. Eszembe jut milyen szívesen lennék tizenéves; tiszta és zabolázatlan, amikor a halál és a szerelem is csak játék, minden bukás egy lehetőség, és mert nem tudod ki vagy, bármi lehetsz. Emlékszem... Emlékszem, ahogy sétáltam hazafelé, és néztem egy-egy mélázgató, olvasó, embert, ahogy megkapó jelenével a kávéházban üldögél nyugalomban, felnőtten, míg körülötte pezseg a világ. Huszonéves akartam lenni, tudni, hogy ki vagyok, hogy végre ne legyen minden csak játék; egy világváros közepén üldögélni egy kávézóban, és nézni az utcán caplató kölyköket. Hosszan fújom ki a füstöt. Ideje lenne csinálni valamit! Még egyet kavarok a kávén...

 

A bejegyzés trackback címe:

https://kopogotolvaj.blog.hu/api/trackback/id/tr761121062

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása