Szinte mindent megteszek, hogy ne írjak... Hogy ne tegyek semmit. Illetve a semmi az, ami lusta vadsággal próbál minden óvatlan pillanatban bekebelezni. Sosem létezett rutinnal foglalom le magam, vagy csak hátradőlök a székben, várakozva, hogy elteljen kevéske szabadidőm ami erősebben dübörög lelkemben mint minden más napi tevékenységem. Persze, hogy így teszek, hiszen nem is szabad idő ez; nyomasztó felelősség. Akkor van a legtöbb dolgom, amikor nem béklyóz le a napi kötelesség, az olyan dolgok, amiket jókedvem ellenére cselekszem erőnek erejével, tudván, hogy a felszabadult boldogság íze, csak később érlelődik meg a számban adott mozdulataim nyomán. A legnagyobb felelősség akkor terhel, amikor bármit tehetek, hogy kreativitásommal lekössem magam, hogy kedvemre formáljam a világot, hisz tudom lépésről lépésre és napról napra kell. A jövő nem jön, építed. Ez az az idő, amikor rám nehezedik a lehetőség súlyos lassúsággal mint az örökkévalóság, hogy úgy alakítsam az életem, gondolataimat ahogy mindig is akartam. Hogy írjak leginkább... Félek az írástól mostanában. Félek a fehér papírtól, félek a gondolataimtól, de leginkább attól félek, hogy a kusza sorok, betűk és érzelmek halmaza körbezárnak egy olyan hiányt a lapon, ami sosem derült volna ki, ha nem határolom körbe eltévedt szavaimmal. Olyan ez, mint az űrben tátongó fekete lyuk, amit csak akkor vesz észre az ember, ha már elkezdte beszippantani. Aztán már nem figyeli tovább a végtelen csillagos eget, csak az éktelen vákuumot mustrálja riadtan, ami körül a világ csupán egy elmosódott vékony karima... 

A munka

Johnson fanyar arccal szippantotta be a poros kis szoba pállott szagú levegőjét. Talán a folyton nedves, sárgászöld falakból áradt az a furcsa fenyőgyanta szag. John nem sokat foglalkozott vele, volt ideje megszokni. Csaknem egy hónapja látogatja már ezt az eldugott helyet, ahonnan az aprócska kitört ablakon keresztül tökéletes rálátás nyílik a zajos főútra.

Az órájára pillantott. Tíz perc múlva dél. Tíz perc… Ennyi, és nem több választja el attól, hogy láthassa az egyetlen lányt, akihez érzelmileg kötődik. Még soha sem fordult vele elő hasonló. Kicsit félt is, bár ezt még magának se vallotta volna be. Inkább valahogy úgy fogalmazna, hogy a munkával járó izgalom. De ez most több volt puszta izgalomnál. Mélyen barázdált arca sápadtnak tűnt, szemei beestek. Az elmúlt kimerítő hónap hagyatéka.

Nosztalgikus, ám élettől-vidám súlyokkal nehezíti lelkem a haiku-pillanat: Érezem felnőttségem és teljességem, ahogy rusztikusan fújom a füstöt, fekete-fehérré válok a megsárgult szélű életpapíromon, és idézem a múltat. A kávéban megpillantom magam. Az üvegen túl, a Berlini utcán tinédzserek sodródnak vidáman, mint az ősz elveszett, színes falevelei. Eszembe jut milyen szívesen lennék tizenéves; tiszta és zabolázatlan, amikor a halál és a szerelem is csak játék, minden bukás egy lehetőség, és mert nem tudod ki vagy, bármi lehetsz. Emlékszem... Emlékszem, ahogy sétáltam hazafelé, és néztem egy-egy mélázgató, olvasó, embert, ahogy megkapó jelenével a kávéházban üldögél nyugalomban, felnőtten, míg körülötte pezseg a világ. Huszonéves akartam lenni, tudni, hogy ki vagyok, hogy végre ne legyen minden csak játék; egy világváros közepén üldögélni egy kávézóban, és nézni az utcán caplató kölyköket. Hosszan fújom ki a füstöt. Ideje lenne csinálni valamit! Még egyet kavarok a kávén...

Az Elmúlás Illata

Az eső élénk kopogása hallatszott be a kicsiny szobába. A vízcseppek szakadatlan ütötték a tetőt, nekicsapódtak a gyenge ablakoknak, szürkés falaknak, mindennek. Az egész ház finoman remegett. Késő este volt, ezért a monoton zaj ijesztően hatott. A tompa morajlás átjárta a sötétbe burkolt szoba minden szegletét, sőt még a biztonságérzetet keltő dunyha alá is bekúszott.
A dunyha alatt Peti morfondírozott magában. Élénk színű szemei tágra nyílva fürkészték a feketeséget. Az izgalom késztette arra, hogy felnyissa pilláit, egyébként semmit sem látott. És nem csak a sötét miatt.
Peti vak volt. Már így született. Az orvosok sem tudták megmondani miért nem lát tökéletesnek tűnő, rikítókék szemeivel, de így volt. Persze Peti édesanyja hónapokig járta a kórházakat, mindenkitől magyarázatot követelt, és számtalan tesztet elvégeztetett. Aztán három év után megrokkant. Belefáradt a mellébeszélésekbe, a pénzhiányba a napi stresszbe. Reszketve hunyta le a szemeit minden éjjel és reszketve riadt fel minden reggel. A tehetetlenség érzete, hogy nem tud teljes értékű életet nyújtani fiának felemésztette. Szemei beestek, éjszakái álmatlanul teltek és egyfolytában úgy érezte, mintha tíz tonnás súly nyomná a mellkasát. Még a levegőt is zilálva vette.

Ezek a cikkek az axel springer jogi tulajdonát képezik! Eredeti link: Hasznos Kender és hogyan legyünk boldogok  ˙(a linkeken megtekinthető)

Hasznos kender (Cannabis Sativa)

A Cannabis név hallatán a mai embernek jellemzően a marihuána, Bob Marley, a drogok és a bűnözés jut az eszébe. Ezért többnyire az elmúlt száz év propagandája tehető felelőssé, holott a marihuana-szó csupán egy spanyol szleng, amely a nemesített növény gazdag virágaira utal.

A Cannabis Sativa ősidők óta köztiszteletnek örvendő, sokrétűen felhasználható, rendkívül alkalmazkodó gyomnövény, amely ipari, természetes változata nem, vagy csak elenyésző mennyiségben tartalmaz THC-ét. (....)

Hogyan legyünk boldogok?

A boldogság egyrészt megfoghatatlan spirituális szárnyalás, másrészt kiszámítható pszichológiai és biológiai reakció. Természetünk része, akárcsak a rossz napok a küzdelem és a kérdések... Azonban sose felejtsük el, hogy a boldogság nem valós cél, csupán az élet szükséges velejárója, amit egyáltalán nem nehéz előidézni személyiségünktől függetlenül. Íme egy józan útmutató.

Mi a boldogság?

„A boldogság könnyelmű fruska, nem időz sokat egy helyen, hajad szemedből elsimítja, megcsókol, s tűnik hirtelen. - Heinrich Heine” (...)